Circumdederunt me Ez volt a legnagyobb megpróbáltatás: a kézirataival
összezárkózó író társtalansága, egyedül vállalt félelmetes felelőssége. Ez az,
ami egy életen át igénybevett. Ez az, amibe bele lehetett volna már az első
pillanattól dögleni. A kézirat sunyi türelemmel hagyja magát alakítani. Szinte
kínálkozik: törölj! korrigálj! dobd el az egészet! Mindig legyen úgy, ahogy az
író akarja. De hisz az író maga is egy nehezen tisztázható nagy köteg impulzus,
feltett szándék, lüktető ambíció, lehazudott ösztön... És hozzá az
emlék-asszociációk megállíthatatlan áradása. Honnan tudhatná hát bolond feje,
hogy mit is akarjon ebben a nagy embarras de richesse-ben? S némelyiknek még
súgnak is. Egy Hang. Ezt írd! Ki bírja elviselni azt az írói szabadságot, amely
minden egyes leírt szó előtt a papír fehérségében nyílik előttünk? Nekivágni
megint egy végtelen hómezőnek? A legtöbb író kissé összehunyorítja a szemét írás
közben. Túl sok a fény. (Részlet a Végtelen napjaim című naplóból)