Szőnyi ?István (1894-1960) Az igazi művész minden korban megkísérli meghódítani
az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a
remekművekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János
szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szőnyi István
epreskerti műtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január
27-én kelt levelében: ?Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy
csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép
az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörű, ha
bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.?
Ha Szőnyi István művészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni,
akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly
sokan vágyunk. Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor
sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra
vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt
szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott
műtermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának
túlélésére is volt elég belső tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is
véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek
magyarázatát abban látta, hogy Szőnyi István tudta magáról: ?stílusirányzatoktól
és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül ? egyszerűen jó festő?.
Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az
általa kiválasztott útról.