Nagyon ritka eset az irodalom világában, amikor valaki ennyire hajlott korában
fedezi fel magában az irodalmi alkotói kedvet. Egészen pontosan fogalmazva:
zsenge fiatalságában felfedezik benne mások, aztán ő maga az, aki a
tudatalattijába nyomja vissza az irodalmi ösztönöket, hogy aztán valami
végzetszerű bolondozás hatására, szinte csak úgy viccből tollat ragadjon, és
több tucat lírai, prózai és műfordítói darabot adjon a világnak, elsősorban
annak a kis közösségnek, amely felnevelte. A könyvben rejlő legnagyobb
ellentmondás abban rejlik, hogy éppen annak a provinciális világnak állít
emléket, amely az irodalmi pályától konzekvensen visszatartotta. Egészen más
rétegek tűnnek elő a versekben és a mesékben, egészen más indulatok, mint a
szemrehányás szándéka a célból, hogy elégtételt vegyen a hajótörést szenvedett
irodalmi pálya miatt. Találunk a kötetben mindent, csak a gyökerek megtagadását
nem. Nem véletlen, hogy a kötetben gyermekrajzok fejezik ki ezeket a felemás
érzéseket. Két Kötcséről elszármazott kislány az illusztrátor, az ötéves
Reichert Szonja és a tizenkét éves Kerber Alexandra.