Kötetünk tizenhárom tanulmánya részben a magyar nyelv korábbi írásokból már
ismert szemantikai jelenségeinek, részben első ízben itt bemutatott jelentéstani
kontrasztoknak az elemzésére és magyarázatára vállalkozik. A tanulmányok
mindegyike az ún. formális szemantika elveit és módszereit követi, tehát
igyekszik precíz és cáfolható megállapításokat tenni, és ezeket formális,
matematikai eszközökkel is megfogalmazza. A kötet tanulmányai változatos
jelentéstani problémákat tárgyalnak. Az egyik a lexikai szemantika egyik
alapkérdésére (Hogyan különíthető el egymástól a poliszémia és a homonímia?) ad
új választ, négy további pedig az igejelentés és egyes szemantikai igeosztályok
jellemzésére tesz új javaslatot, vagy vizsgálja felül a korábbiakat. Ezek az
egyet ne/nem/se/sem szerkezettel kompatibilis igék osztályaival; a magyar
igetövek eseménylexikalizációs tulajdonságaival; az önkéntelen érzékelést, az
önkéntelen megismerést ill. tudást, valamint a fizikai diszpozíciót kifejező
igék összefüggő szemantikai jellemzőivel foglalkoznak, illetve a faktivitás mint
lexikai tulajdonság elvetése mellett érvelnek. Az írások egy másik csoportja
olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyeknek a jelentését logikai operátorok
segítségével szokás modellezni, mint például az is és a hozzá hasonló
fókuszérzékeny additív operátorok, az is-t tartalmazó összetett elemek (mégis,
úgyis, így is, igenis, nem is, ugyanis, vagyis és máris), a kvantoros, illetve
fókuszpartikulás kifejezések a magyar mondat ige előtti tartományában, a csupasz
köznévi argumentumok, a mondattagadás és a fókusztagadás közötti különbség,
valamint a tagadás és a diszjunkció hatóköri interakciói. Az igei
argumentumszerkezet, a topik összetevők, és a beszédaktusok között létesít
kapcsolatot egy további tanulmány, egy másik pedig egy speciális kérdő
beszédaktust jellemez. A kötetben mindvégig a közérthetőségre törekedtünk, így
azoknak az érdeklődő olvasóknak is ajánlható, akik nem a formális szemantika
szakterületének a művelői.