A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett,
sóhajtásszerűen. - Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! - mondta aztán, ám
megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. - A múltnak lehelete ez - folytatta,
kissé eltűnődve. - Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely
gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások
sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte
bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel
alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van,
létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat birtokába
soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt,
kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és
kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés,
gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a
feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy
hiá-ba-valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat
is, és mind-ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása
maradt - némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a
meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas,
vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy
fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?