Novák ?Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és
titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma,
lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél,
melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az
évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy
élő, egy mind vonzóbb arccal ? a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az
anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből
semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával
tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda
szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a
tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a
kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában
találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva,
mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák
egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán
nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek
Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő
ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az
ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak,
mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. Szép, mert
fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni
való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése,
parancsoló istene az elmúlásnak.