A követ minden követ követ Néhány évvel ezelőtt arról faggatott egy barátom,
mikor írom már meg végre a saját önéletírásomat, és ha megírom, mennyire lesznek
segítségemre a műfajt vizsgáló elméleti írásaim. Készülök rá, feleltem akkor
neki, de egyelőre még nem is tudom, melyik végénél foghatnék hozzá. Mert hiszen
a lehetőségek korlátlanok. Annyi bizonyos, hogy mint minden emlékírónak, nekem
is meg kellene találnom azt az archimédeszi pontot, ahonnét el tudnék indulni,
ahonnét visszatekintve ki tudnám emelni mindazt, ami felfogásom szerint valóban
fontos, hogy azután valamiképpen elrendezzem, narratívába foglaljam az így
kiválasztottakat. Végül arra jutottam, de ez már jóval az idézett beszélgetés
után történt, hogy a párizsi évek adhatják a keretet. De maga a szöveg
semmiképpen sem krónika formájában áll össze. Inkább kiemelem a csomópontokat,
amelyekből kiindulva szükségképpen más idősíkok is bekerülnek az elbeszélésbe,
hiszen mindennek vannak előzményei és mindennek vannak következményei. A párizsi
időszak többek közt azért is izgalmas, mert a magántörténet itt összefonódik
közös történetünkkel, patetikusan szólva: a Történelemmel; hiszen nem
létezhetnek egymás nélkül. Ez a választás egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy
hozzáfűzzem mindazt, ami a gondolataimban, a tudatomban jelenik meg, ami
foglalkoztat, akár akkoriban, akár később.