Legerősebben erre emlékszem vissza: erre a mámorra, ami elfogott lassan. Hogy
beszélhetek. Senki nem látja az arcomat. Mindent elmondhatok. Ismeretlen, félig
elfeledett szavak, fogalmak, nevek jutottak az eszembe. Mint aki börtönből jön,
ahol egy életen át hallgatott. S berúg attól, hogy beszélhet. S valaki
hallgatja. Soha nem tudtam, hogy ilyen csodálatos dolog a beszéd. (Bébi vagy az
első szerelem) A tudós az idegbaj egyik megnyilvánulásának véli a szerelmet,
egyfajta heveny idegrohamnak, amely lezajlik; az irodalom minden korban más és
más értelmet ad ez indulatnak, megnemesíti, az ember legfelsőbb vagy
legalacsonyabb rangú érzelmi megnyilvánulásának minősíti. De mi a valóság? (A
nővér) Eltévelyedett hősökkel, eltévelyedett párokkal találkozhatunk. De hát
amúgy is a középszertől való rettegés uralja a két regényvilág hangulatát.
Valaki legyél, valami legyél - sugallja az író -, különben mi a csudát keresnél
ebben a nagy kavalkádban, amit életnek hívnak. Ez persze nem sikerülhet
mindenkinek - jól is néznénk ki, ha csupa-csupa szabályszegő egyéniség dúlná
szét a nyugalomra áhítozó, abban még élvezkedő polgárok rutinját. A különbözni
vágyás aztán különleges sorsokat teremt. Vagy isten, vagy a szerelem? A
megmenekülésnek ez a két lehetséges útja kínálkozik a Márai-hősök számára. -
Kelecsényi László