2010 óta a jogállam lebontásának vagyunk nem pusztán azt elszenvedő szemlélői,
hanem minden rendelkezésünkre álló eszközzel annak ellentartó, a szabadságért
küzdő ellenfelei: az alkotmányos állam védelmezői. Megtapasztaltuk, hogy bár
rombolni mindig könnyebb, mint építeni, a védelem, a reménytelennek látszó
utóvédharc sem teljesen hatástalan, nem hasznok nélküli. A rombolás
dokumentálása - és ez ennek a könyvnek a legnyilvánvalóbb szövegrétege -
önmagában is vádirat a szabadság pusztítása idején. Olykor akár az (egyre
ritkábban) életjeleket adó Alkotmánybíróság, sokkal gyakrabban a nemzetközi
bírói fórumok, olykor az Európai Unió vagy az Európa Tanács szervei, máskor
pedig, ez talán a legfontosabb, a hazai közvélemény fékezik a Nemzeti
Együttműködés Rendszere alkotmányosságtól mind jobban távolodó jogrendszerének a
lejtőn száguldó szekerét. Ezek jelentik a reményvesztettség ellen ható fontos
szakaszgyőzelmeket, amelyek abban segítenek, hogy ne hunyjon ki végleg az
alkotmány védelmének olykor már alig pislákoló mécsese. Vissza kell fordítanunk
a szétesés folyamatát. Az új köztársaságnak újra kell szőnie a társadalom bomló
szövetét. Lehet ehhez jelszavunk: Legyen köztársaság! Szabadságot, egyenlő
méltóságot! A forrás a felvilágosodás, de a tervezéskor tekintettel kell lennünk
a megváltozott világra és azon belül a mi megváltozott saját világunkra is. Az
egyenlőség magasztos igényét zsarnokságba fordító rossz történelmi kísérletek
után ma már a piacgazdaságban megvalósítható egyenlő méltóság tiszteletét helyes
követelnünk, és, ha nem is testvérekként, de az állampolgári közösség tagjaként,
közös méltóságot hordozó individuumokként kell egymásra tekintenünk.