Ön látszólag egy könyvet tart a kezében, de valójában egy tükörbe tekint.
Pelikán Józsefet, Bacsó Péter halhatatlan, ihlető tanúját látja lelki szemei
előtt, de sorstársa, Tárkony József vízügyi inspektor történeteit olvashatja. A
Több mint tanúban Virág elvtárs helyett Rókus osztja az észt, Bástya elvtársat
pedig előléptették, és most már Vezér úrként mozog az élet sakktábláján. De ez a
sakktábla különös játéktér, mert bár Tárkony, Rókus és Vezér a viktoriánus
Magyarország fekete-fehér mezőin lépegetnek és botlanak egymásba
folyton-folyvást, az olvasó mégis úgy érzi, mintha fejezetről fejezetre haladva
egyre inkább a múlt század hírhedten embert próbáló ötvenes-hatvanas éveinek
homályos és kusza világában járna. Ott, abban a korban, ahol a nagy fekete autó
bármikor és bárkiért eljöhetett, ahol az állami szervek mindenkit megfigyeltek,
mindenkiről minden adatot feljegyeztek, ahol csak a kiváltságos elvtársak
dúskáltak a javakban, és ahol a nők legszentebb, elvárt kötelessége volt a
hazának gyerekeket szülni. Hannibál Nyúl Béla - aki hétköznapi dolgos, magyar,
keresztény kisember, e könyv szerzője - fáradhatatlanul lődözi fullánkos nyilait
a mai kor visszás társadalmi jelenségeinek képzelet szülötte szereplőibe úgy,
hogy néha tátva marad a szánk, néha ökölbe szorul a kezünk, néha pedig a
kacagástól a könny is kicsordul a szemünkből. De azért ne legyenek kétségeink!
Az önfeledten szórakozó olvasók mellett szép számmal lesznek olyanok is, akik
majd a könyv egyes részletein így hördülnek fel: ,,Na, nehogy már ez a Nyúl
vigye a puskát!