1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis
Fukuyama A történelem vége? című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel
egy csapásra világhírű lett. Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden
valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az
?endizmus?-vitában. Majd Fukuyama könyvben is megírta az elméletét, s kiderült,
hogy filozófiailag alaposan végiggondolt, mély elemzés alapján jutott el a
következtetéshez, miszerint a liberális demokrácia ?az emberiség ideológiai
fejlődésének a végpontja?, ?a kormányzás végső formája, s mint ilyen az
egyetemes történelem vége lehet?. Azóta bármi történik a világban ? terroristák
rombolják le a Világkereskedelmi Központot, újabb háború tör ki valahol,
valamilyen forradalom megdönt egy rendszert ?, az újságírók szinte reflexből
emlegetik Fukuyama óriási tévedését, aki naivan azt gondolta 1989-ben, hogy
véget ért a történelem. Fukuyama legkomolyabb bírálója persze Samuel P.
Huntington volt, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza,
hanem a civilizációk összecsapásait. A világeseményeket elnézve és átélve mintha
Huntington állna nyerésre? Sőt a ?liberalizmus? mára a világ sok helyén, sokak
számára szitokszóvá változott. Alaposan megváltozott a korszellem a kilencvenes
évek óta ? de talán éppen ezért érdemes újraolvasni (vagy végre rendesen
elolvasni) Fukuyama könyvét. Hogy jobban megértsük, mit veszíthet az ember, ha
nem tudja megőrizni a liberális demokrácia értékeit.