A mind mélyebb és kidolgozottabb csöndek felé tart Markó Béla letisztult,
elegáns és igen személyes költészete. Szinte magától értetődően jutott el abba a
szakaszba, amikor már mer egyszerűen és tud jól írni valaki. (...) a nagyon
letisztult, szinte az élőbeszéd eszköztelenségét idéző, rafinált (mert finoman
mégis átitatja a költészet, hártyaként feszül a szavak mögött, és tartja meg az
egész építményt) szövegek ezek. Markó Béla az a költő, aki mer egyszerűen és tud
jól írni, így a kötet versei nem állítják megugorhatatlan kihívások elé az
olvasót, tán csak a tekintetben, hogy érdemes megtalálni az egyes darabok
mélyrétegeit, és nem elfogadni az egyből kínálkozó értelmezéseket. Amúgy pedig
csupa emlékezetes, csupa emlékezetes mondat. (Papp Sándor Zsigmond)