A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem
tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye,
novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot
hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak
jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent
meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is
hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s
most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először
összegyűjtve. Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá
vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus
viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy
most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914
novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét
vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek
között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok
gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt
és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és
cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden
jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda
kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor
írásokat.