A 19. századi anekdotizmusra jellemző kedélyesség a modernség időszakában
összetettebbé válik. Ez részben annak köszönhető, hogy a derű más
szemléletmódokkal, illetve hangnemekkel vegyülve olyan rétegzett minőségeket
alkot, mint a melankolikus életöröm (Krúdy), az akasztófahumor (Cholnoky) vagy a
létezés irracionális voltára reflektáló játékos irónia (Kosztolányi). Az
anekdotikus derű azáltal is elmélyültebb formát ölt, hogy több szerző esetében
(Tersánszky, Krúdy) a létezés örömének megnyilatkozásaként jelenik meg, ami
bizonyos fokú reflexív jelleget kölcsönöz neki. A derűnek ez a változata közel
áll Esterházy Péter prózájának ahhoz a sajátosságához, amelyet Mészöly Miklós -
nem minden elmarasztaló él nélkül - ontológiai derűnek nevezett, amelyet
ugyanakkor a Javított kiadás elbeszélője korántsem tagadott meg. Az irodalmi
köztudat az anekdotát és az anekdotizmust a problémátlan világszemlélet, az
univerzális konszenzus narratív formájaként tartja számon, amely a modernség
időszakára már végképp korszerűtlenné vált. Ezzel a leegyszerűsítő és sztereotip
megközelítéssel szemben a kötet azt igyekszik bemutatni, hogy a 20. század első
felének magyar prózájában az anekdotikus beszédmódnak nem csupán a 19. századi
hagyományt lényegében változatlanul hagyó, egyre korszerűtlenebbé váló formáival
találkozhatunk, hanem olyan változataival is, amelyek a bennük érvényre jutó
szemléletmód és narratív poétika alapján joggal sorolhatók a hazai irodalmi
modernség jelentős teljesítményei közé. A tárgyalt művek azt bizonyítják, hogy
az anekdotikus hagyomány a 20. század első felében képes volt a megújulásra,
hogy az epikai tradíciónak ez a 19. században olyan népszerű és termékeny iránya
a modernség időszakában sem veszítette el esztétikai potenciálját.