Jól képzett jogtudósok, tapasztalt politikusok, sokat látott politikai elemzők
keresik a szavakat, hogy leírják, megfejtsék, szabályozzák, amit szinte
lehetetlen, hogy meggátolják, vagy legalábbis keretek közé szorítsák a leges
legújabb kori népvándorlást. Kik is azok, akik ezrével, tízezrével érkeznek?
Őszintén ki kell mondanunk, hogy a bennünket elözönlő muszlim embertömeg egy
másik civilizációhoz tartozik, a mienkétől eltérő - nem jobb, nem rosszabb,
egyszerűen más - értékeket képvisel. Generációkon át ragaszkodni fog az
iszlámhoz, s ezt nem lehet felróni - ez emberi méltóságuk lényege. A muszlim
embernek - mondjuk ki - fontosabb a hit, mint a szekuláris, liberális, csak
elemeiben konzervatív Európának. Számukra a hit előírásai vitathatatlanok,
megingathatatlanok, maguk jelentik a stabilitást. Mivel a hit adja lényegüket,
ők magukat is adják a hitükért. Mi is (elődeink) voltunk ilyenek. Akkor min
csodálkozunk? A bátorságukon (amit néha, sőt, egyre többször) felelőtlenségnek
nevezünk, hogy idáig eljöttek asszonyaikkal, kicsiny gyermekeikkel? Mi mondjuk
ezt, az Augsburgot és Merseburgot feldúló kalandorok örökösei? Történelmi
tapasztalataink, érdemeink feljogosítanak bennünket a felelősséget ébresztő
kritikára. Nemzetünk történelme ugyanis évszázadokra összefonódott az európai
népek szabadságküzdelmeivel. Voltunk Európa védőbástyája és a manapság sokat
emlegetett Európa népei talán a déli harangszó történetére is emlékeznek.