Fóbiák és mániák A Fóbiák és mániák könyve 99 rögeszme izgalmas összefoglalója,
amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a
megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a
felhalmozási kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem). A fóbiák
és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos
zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak. A tényirodalmi
munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő
esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a
furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig,
valamint magyarázattal szolgál idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre. Részlet a
könyvből: Agorafóbia Az agorafóbia kifejezést 1871-ben alkotta Carl Otto
Westphal berlini pszichiáter, aki azt vette észre, hogy sok olyan férfit kezel,
akik rettegnek a városon való átkeléstől. Az egyik beteg, egy 32 éves házaló
ügynök, egyes kerületektől irtózott, különösen ha kihaltak voltak az utcák, és
bezártak a boltok. A város szélén, ahol már elfogytak a házak, az idegei
teljesen felmondták a szolgálatot. De a forgalmas terek is zavarták, akkor is
hevesen kezdett verni a szíve, ha felszállt az omnibuszra vagy színházba ment.
Egy másik, 26 éves mérnök beteg elmondta, hogy ha nyílt térre ér, akkor úgy
érzi, mintha valami megragadná a szívét. Ilyenkor az arca elvörösödik, és elönti
a forróság - írta Westphal. - Az aggodalmai egyre csak erősödnek és valóságos
halálfélelembe csaphatnak át. Úgy érzi, nincs biztonságban, többé már nem képes
magabiztosan gyalogolni, mert olybá tűnik számára, mintha a macskakő elolvadna a
lába alatt. A mérnök a városi főtér átszelésekor érzett félelmét ahhoz
hasonlította, mintha kiúszna egy keskeny csatornából a tóra. Teljesen
összezavarodott ilyenkor, és ha sikerült átérnie a túloldalra, szinte nem is
emlékezett arra, hogy hogyan csinálta. Az áthaladásról olyan ködös emlékei
maradtak csupán, mintha egy álom lett volna. Westphal betegei elmondták neki,
hogy kevésbé féltek, ha volt velük valaki, miközben a városban jártak, vagy a
teret szegélyező épületek mellett tudtak maradni, esetleg egy kocsit követhettek
végig az utcákon. Az egyiküket megnyugtatta, amint meglátta az ivók vörös
lámpásait a hazafelé vezető úton. A sétapálca kissé csökkenthette a
szorongásukat, ahogy a sör- vagy borfogyasztás is. Westphal hallott egy driburgi
papról, aki egy esernyővel leplezte magát, amikor kilépett az utcára, mintha
magával vitte volna a temploma boltozatát.