Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest én máshogy emlékszem. Nem
úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli
napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges
pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni - játszani! -
még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni - mert különben nem ő lőtte a
tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem.
Persze belesajdult ebbe is: ebbe az emlékbe - ahogy ma is pontosan látom magam
előtt azt a megtévesztően hanyag mozgást, amivel őrületbe kergette a védőket és
a kapusokat. Fiatal és naiv voltam még, azt hittem, neki minden sikerülni fog,
és nem értettem, ha mégsem sikerült - hogy lehet az? 1978-ban, amikor
Argentínában kiállították - na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És
ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze bennem a világ... De Egressy Zoltán
regénye nemcsak Törőcsikről szól, hanem rajongásról, felnövésről, nosztalgiáról
és a világ igazságtalanságáról is. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a
Fociláz. Ez is regény (még talán regényebb is, mint Hornby könyve), a
középpontjában az utolsó magyar futballzsenivel - és a kisgyerekkel, aki most,
felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő... és a
gyerekkor. M. Nagy Miklós