Egy huszonnyolc éves fiatalember áll a kivégzőosztag előtt. Ő a stanleyville-i
belga konzul, túsztárgyaló. Az ékesszólásán eddig több mint ezer belga
állampolgár élete múlott, akiket a kongói fegyveres lázadók tartanak fogva. Most
tizenkét katona fegyvere szegeződik rá. Vajon a halála előtti másodpercekben
lepereg előtte az élete? A gyermekkora, amikor fiatalon özvegyen maradt
édesanyja helyett, akinek szeretetére hiába sóvárgott, a nagyanyja nevelte.
Bársonyruhába, csipkegalléros selyemingbe öltöztette, tejben-vajban fürösztötte.
Míg tábornok nagyapja úgy nem találta, hogy a fiúcska puhány, meg kell edződnie.
Elküldte hát apai nagyapjához, az Ardennek sűrű erdeiben megbúvó, hajdan
pompázatos, mostanra már szépségét vesztett, huzatos kastélyba, hogy kijárja az
élet iskoláját. És Patrick, a nagymama dédelgetett kis kedvence, egy vad,
féktelen gyerekbandába kerülve megtapasztalja a nélkülözést, a túlélésért meg az
elfogadásért való küzdelmet. És a néha káoszba forduló, ám határtalan
szabadságot, amely egy életre megjelöli... A fiatal diplomata nem más, mint
Amélie Nothomb édesapja. A világhírű francia írónő harmincadik, a rangos
Renaudot-díjat elnyert, egyes szám első személyben megírt fejlődésregényében
neki állít emléket, végtelen szeretettel, hamisítatlan eleganciával és
ugyanakkor megkapó humorral rajzolva meg a portréját. De nemcsak az övét, hanem
az elszegényedett arisztokrata Nothomb família számos tagjáét. Így teljesedik ki
ez az intim, rövid próza, amelyben a szerző önnön gyökereit kutatja, pontos
társadalmi hátteret, sorsfordító történelmi eseményeket felfestő izgalmas
családregénnyé.