1943 decemberében olvassa föl Márai Ihlet és nemzedék című akadémiai
székfoglaló előadását. E válságos időben az európai kultúra alkotó korszakai: a
reneszánsz, a humanizmus, a materializmus századai felé fordul. Termékeny korok
rokon lelkű szellemeit idézi fel esszéiben, szembeállítva velük a jelen egységes
szellemi világkép hiányában magányosan küzdő alkotóit. Hogyan születnek a művek
az ihlet kivételes állapotában, és hogyan alakul titokzatos sorsuk? Hogyan
tegyen eleget az író kettős feladatának, hogy idejét és erejét az időtlen és a
pillanat között megossza? Ilyen kérdésekre keresi a választ legkedvesebb íróinak
műveit vizsgálva, az alkotó, a mű kivételes, megkülönböztető jegyeit, titkát
fedezve fel számunkra is. Tág perspektívájú könyvében ugyanúgy esszét szentel
Krúdynak, Móricznak, Kosztolányinak, mint Marcus Aureliusnak, Cervantesnek vagy
Dosztojevszkijnek. Az ember nem élhet, de nem is alkothat természete rejtelmes,
valóságos törvényei ellen. Ha tudná az olvasó, milyen hideg és józan marad a
költő, amíg papírra veti a sorokat, melyek az olvasó szemét könnybe borítják! A
költő, aki együtt zokog alakjaival, végül nem tud megríkatni egy bakfist sem. Az
ihlet nem más, mint fegyelem, hideg önkívület, stopperórával a kézben mért és
ellenőrzött szenvedély. Minden más lelkes kontármunka csak, elragadó elmebaj,
heveny idegroham. Remekművek, mint az Anyégin, nem varázslópálca által, hanem
esztergapadon születnek.