Olykor szabadságra kell mennünk a saját életünkből. Amikor fordulóponthoz
érkezünk, és rádöbbenünk, hogy már régóta nem azzal töltjük a napjainkat, amivel
szeretnénk. Amikor végre meghalljuk, mit mond addig makacsul elnémított belső
hangunk. Amikor megértjük, hogy ki kell lépnünk a megszokott környezetünkből,
mert csak így láthatunk rá önmagunkra, és találhatjuk meg a hitelesebb élet felé
vezető utat. Sokan ilyenkor felülnek egy Spanyolországba tartó repülőre, és meg
sem állnak az El Caminóig. A papagájos ablak szerzője másfelé indult,
Németországba, ahol szintén vezet egy zarándokútvonal, összekötve Luther
életének legfontosabb színhelyeit. Utazott hajóval az Elbán és szamárháton fel
Wartburg várába, lakott romantikus panzióban és gótikus kolostorban, sétált
girbegurba középkori utcákon és tévedt el őserdőben, s eközben megtanulta
újraértelmezni legfontosabb élményeit, emlékeit. Hiszen egy régi történelmi alak
és egy mai, modern átlagember is könnyen találhatja magát hasonló helyzetekben,
nézhet szembe hasonló kihívásokkal, és tapasztalhat meg hasonló érzéseket. A
papagájos ablak egy szökés történetével indul, és egy megérkezéssel fejeződik
be. De ahogy a mondás tartja: ahol egy út véget ér, ott elkezdődik egy másik. A
Collegienstrasse végén álló, majd ötszáz éve csak Luther-házként ismert kolostor
előtt nem a házigazda szobra üdvözli a vendégeket, hanem a felesége siet át az
udvaron lobogó szoknyával. És teljes joggal, mert a Barbara Cranachtól
tanultakat kiválóan hasznosítva ő szedte ráncba ezt a házat és annak minden
lakóját, beleértve az urát is. Az esküvőjük idején a barátcella magányához
szokott férj már elmúlt negyvenéves, így kezdetben elég nehezen vette fel a
fordulatszámot. A házasság elején különös gondolatai támadnak az embernek. Az
asztalnál ez jut eszébe: Eddig egyedül voltál, most kettesben vagy.