Noa a harmincas évei derekán járó sikeres, gyönyörű festőnő elakadt az
életével. Rendre kilép a kapcsolataiból néhány hét vagy néhány hónap után, pedig
semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy az igaz szerelmen keresztül megtalálja
a boldogságot. Amikor már festeni is képtelen, pszichológushoz fordul, ahol
kiderül: Noa gyermekkorát súlyos trauma terheli, és amíg ezzel nem néz szembe,
amíg ezt nem dolgozza fel, addig esélye sem lehet a továbblépésre. Miközben az
apjával kapcsolatos emlékein dolgozik, barátnője, Judit tanácsára beiratkozik
egy önismereti tréningre, ahol találkozik egy fiúval. Noa az első perctől kezdve
úgy érzi, régóta ismerik egymást. A fiú nemcsak a szerelem addig soha át nem élt
élményével ajándékozza meg, hanem Noa múltjának feltárásában is különös szerepet
kap. Az igazi feladvány azonban csak ekkor következik: vajon hosszabb távon is
együtt tudnak maradni? Máskor, ha szerelembe esett, hatalmába kerítették az
ábrándjai. Elképzelte, hogyan fog majd köszönni, ha legközelebb találkozik a
fiúval, milyen lesz az első csók, hogyan hajtja majd a fejét a srác ölébe egy
könyvvel vasárnap délutánonként, hogyan futnak a zebrákon versenyt, hogyan
ébreszti fel szerelmét az éjszaka közepén, mert rosszat álmodott, hogyan sírja
ki magát a mellkasán, hogyan, hogyan, hogyan. És ha aztán mégsem úgy alakultak a
dolgok, ahogy Noa előre elképzelte, kiábrándult volt, és csalódott. De most nem
akart az önbecsapás hibájába esni. Nem akart semmit sem előre elképzelni. Ha
megfordult a fejében, hogy milyen lesz újra találkozni Rammal, azt mondta
magában, stop, és a gondolat úgy, ahogy jött, távozott. Még arra sem akart
választ adni magának, hogy szerelmes-e. Pedig olyat, mint a táncszerdán, még
soha, de soha nem érzett. Máskor, ha szerelmesnek érezte magát, azonnal meg
akarta szerezni a férfit. Birtokolni akarta kívül-belül, elcsavarni a fejét,
érezni az ízét, a szagát, a bőrét, de ez most más volt. Egészen más.