Péter Makón él, összetartó nagy család szeretetében, a tisztes családi
vállalkozás nyújtotta biztonságban, viszonylagos jólétben. Ám eljön 1944
márciusa, és a kisfiúnak szembesülnie kell azzal, hogy zsidónak lenni sokak
szemében megbocsáthatatlan bűnnek számít. Még nincs ötéves, amikor el kell
indulnia a nyolc vonatozásból és két buszozásból álló nagy utazásra, amelynek
legtávolabbi pontja a bergen-belseni koncentrációs tábor, ahonnan csak azért
térhet vissza élve, mert okos, erős édesanyja a legnagyobb szörnyűségek
közepette is hősiesen óvja, védi. Elgondolkodtató, szívszorító történet arról,
hogyan élte túl a vidéki kisgyerek a XX. század egyik legrémesebb gaztettét, a
holokausztot. Azon a napsütötte márciusi délutánon 1944-ben még nem tudtam, hogy
a következő néhány hónap során az életem mindenestől felfordul majd. A
fűrésztelepünkön sétáltam anyu kezét fogva. Még ötéves sem voltam, de már eleget
láttam és hallottam ahhoz, hogy érzékeljem: a dolgok megváltozhatnak. * A vagon
ismét nagyon zsúfolt volt, apu szerint legalább hetvenen voltunk bent, de talán
többen is. Az a kevés ennivaló, amit hoztunk, hamar elfogyott, és utána nagyon
éhes lettem. Soha életemben nem voltam még annyira éhes. Ráadásul elfáradtam az
ácsorgástól. Anyu azt javasolta, hogy üljek le közte és apu között, a cipőjükre.
Így sokkal jobb volt. * A hosszú csendben elkezdtem összeszámolni a család
halottait. Huszonegyig jutottam, amikor kitört belőlem a zokogás, és csak akkor
nyugodtam meg, amikor anyu átölelt.