Polcz Alaine regénye életének talán legnagyobb megpróbáltatását idézi fel, a
második világháborúban fiatal asszonyként átélt borzalmakat. Saját
meggyalázásának megrendítő történetét elmesélve hiteles, elfogulatlan, ezért
perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. A világtörténelem
falára festett magánfreskójából a háború emberi - kegyetlen és esendő - arca is
feltárul az olvasó előtt. Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a
mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! - kiabálta. Aztán rájöttem,
hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen,
mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha
megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen
alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt
sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon
nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt
éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak.