Kivezetés a szépirodalomból Egyre több üzenet érkezik mostanában a túlvilágról:
olyan, a szocialista kultúrpolitikában jelentős szerepet betöltő személyek
(Király István, Ortutay Gyula, Molnár Gál Péter) naplóit olvashatjuk el, akiknek
a dilemmái, problémafelvetései a ma embere számára sincsenek minden tanulság
nélkül. A hierarchiában az említetteknél ugyan lejjebb helyezkedett el
Szerdahelyi István irodalomtörténész, esztéta, de azért az 1980-as években
vitathatatlanul a magyar szellemi élet egyik irányítójának számított, mint
afféle főcenzor. A 2017-ben rákban elhunyt Szerdahelyinek meg kellett érnie,
hogy élete két értelme ? mert kettő is volt neki! ? semmivé vált,
szertefoszlott: megbukott a szocializmus, és az intézményesült irodalmi életből
is kiszorult az az értékrend, amelyet ô élete végéig vallott. Ez a rendkívül
ellentmondásos, megosztó személyiség kordokumentum-értékű életútinterjújában a
maga szertelen, provokatív módján, a humor fegyverét is rendre bevetve arra kér
minket, hogy tűnődjünk el két roppant érdekes kérdésen: 1. Milyen vívmányai
voltak ? már ha voltak ? a szocialista kultúrpolitikának? 2. Mi a posztmodern
öröksége? A kötet sava-borsa Szerdahelyi csípős iróniája. ?A szocialista
rendszer oly unalmas volt, mint egy nyakig gombolkozott nagymamákat mutogató
peep-show, az meg, ami követte, izgalmasabb még a tévébeli mosóporreklámoknál
is, ami nem kis szó.