Egy lehetséges pszichoszintézis alapú irodalomelemzési módszertan alapjai Vajon
miért énekli a Republic együttes, hogy nem vagyok, ha nem kapok szerepet,
valamint hogy fáj, hogy részekben élek? A külvilág felé eljátszott szerepeink
sikeressége gyakran azon múlik, hogy a megfelelő bennünk élő alszemélyiségünkkel
azonosulunk-e, avagy rossz szerepet választunk. Roberto Assagioli
pszichoszintézise szerint ezen pszichés részeink viszonylag önállóan működnek és
némi saját akaratuk is van. Ott nyüzsögnek, harcolnak a pszichénkben és
érvényesülni akarnak. Néha az egyikük vagyunk, néha a másikuk. Vannak köztük
magasztos, kedves, törtető, szégyellni való alszemélyiségek, de amíg nem
találjuk meg, nem azonosítjuk és nem integráljuk mind, addig mindig csak
részekben fogunk tudni élni: mindig az a rész leszünk, akivel az én aktuálisan
azonosul. De vajon ki az, aki a változó szerepek nélkül vagyunk? Az, aki állandó
és létező, akkor is, ha a szerepeink pihennek? Ki az, aki Benn, magában s ezer
arccal egymagában ül, ahogy József Attila írja? És hogyan szövi szavakba számos
író és költő ezt a Weöres Sándor által sok-tagozatú egyéniség-nek nevezett
sokarcúságot, valamint az ezen túlmutató transzperszonális egységet? Ezekre a
kérdésekre keresi (és talán részben meg is adja) a választ a kötet szerzője egy
pszichoszintézis alapú irodalomkritikai megközelítés felvázolásával.