A színpadra állított alkotások és a társadalmi interakciók már nem
értelmezhetők hagyományos esztétikai, dramaturgiai, műfajelméleti, illetve
szociológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmakkal. Nem hagyható figyelmen
kívül, hogy a létrehozandó előadás kisebb vagy nagyobb emlékezetközösségnek
szól, s nem ragadható meg sem a klasszikus reprezentációelméletek, sem az
avantgárd, neoavantgárd, sem a posztmodern művészetelméletek modelljeivel. Az
1960-as évek közepétől megjelent a szakrális színház fogalma, ami - Hankovszky
Tamás szerint - hidat ver a múlt megszentelt pillanatai és a jelen között és a
rituális színház, amely - P. Müller Péter szavaival - a szentmise jegyeivel
idézi fel a történetet. Prontvai Vera könyvtanulmányában Pilinszky
színházeszményének továbbélését és folyamatos újrateremtését realizálja.
Vidnyánszky Attila rendezéseiből a Krisztus-ábrázolásokat értelmezi, Visky
András színpadi játékaiban pedig az azok révén megvalósuló központi metafora
térbeállítását és ennek liturgikus működését vizsgálja. Mindketten kísérletet
tesznek a poétikus és rituális vonásokat hordozó színház jellemzőinek
elmélyítésére. (Sipos Lajos)