Sose halok meg? Színművészeti Főiskolás koromban nyaranta eljártam dolgozni,
mert kellett a pénz, és színházba játszani nem hívott a kutya se, ezért az egyik
nyáron az üvegesekhez álltam be cipekedni. Ők persze nem hitték el, hogy
színésznek készülök. Vittük a nagy táblákat ide-oda, de ha emelni kellett, az
erős és tapasztalt segédmunkások mellett én labdába sem rúghattam. Gúnyoltak is
eleget: A Művész Úr! Na, majd én megmutatom! - gondoltam, és amikor a Mester
utcai Közgáz előtt állt meg az autó - ahová anyukám járt egykor, és ő jutott az
eszembe -, én is a kocsi végébe álltam. Kezembe adták a hatalmas üveglapokat, és
én meggörnyedve elindultam a járókelők között az ajtó felé. Néhány lépés után
azonban kioldódott a madzag, ami a két számmal nagyobb munkásnadrágomat
tartotta, és a gatya csúszni kezdett lefelé. Megállt a forgalom. A járókelők
röhögése még ma is a fülembe cseng... Azóta is gyakran érzem magam így az
életben, a színpadon vagy a kabaréban: mindkét kezemmel fogom a nehéz
üvegtáblákat, vigyázok, hogy el ne törjenek, miközben a gatyám lassan a bokámra
csúszik, és kilátszik az ülepem. Koltai Róbert Az idén 75 éves Koltai Róbert
színész-rendező, akit többek között a Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó, avagy
éljen május elseje!, a Miniszter félrelép című filmekből és számtalan színházi
előadásból ismerünk és szeretünk, vall a maga szokott humorával és
öniróniájával, de mégis komolyan színházról, emberi-szakmai kapcsolatokról,
filmekről és szenvedélyről.