Dunai II, a profi Én az öregfiúkból lettem profi játékos. Harmincnyolc éves
voltam, amikor egy ausztriai teremtornán az újpesti veteránokkal futballoztunk,
és annyira jól ment a játék, hogy az osztrák másodosztályban szereplő 1.
Simmeringer SC szerződést ajánlott nekem. Ami nem sikerült aktív játékosként, az
sikerült a visszavonulásom után: hivatalosan is a futballból éltem. Előtte
Újpesten papíron a Belügyminisztérium alkalmazottja voltam. Azért kaptam a
bérem, mert napi négy órában bejártam a rendőrségre, ahol a nyomozóosztályon
üldögéltem. A mi időnkben nem lehetett bevezetni a profizmust, mert azt
összeegyeztethetetlennek tartották a szocializmussal. Éppen ezért mi
szórakozásként gondoltunk a labdarúgásra, míg a nyugat-európai sztárok
hivatásként tekintettek rá. Ez döntött a Bayern München és a Juventus elleni
BEK-meccseken? Részben igen. Spanyolországban értettem meg, mi a profizmus,
amikor edzőként figyeltem, hogy milyen kőkeményen aprították egymást a játékosok
az edzésen. Én olyan közegből jöttem, ahol a hétvégi meccsek előtt már
lazítottunk, a spanyolok meg úgy játszottak, mintha az életük múlt volna rajta.
Miért? Mert az volt a tét, hogy a hétvégén ki kerül be a kezdőcsapatba. Nekik ez
volt a szakmájuk, ezért kapták a pénzt. Ott jöttem rá, hogy a futball nemcsak
játék, mint nálunk, hanem szakma. Senkit sem kellett nógatni, senki sem lazsált.
Óriási ambíció volt bennünk. Ez az igazi profizmus. Eközben minket amatőrnek
hívtak, de profin tudtunk futballozni...