Pénelopeia ?Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott
utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam,
mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s
hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni
a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé. Mind a
ketten ? saját bevallásunk szerint ? hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk
ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük. Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.? Pénelopé a házastársi
hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és
férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában
ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené
szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig
egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen
országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a
várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról?
Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat
mondja? Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember:
formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A
Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik
alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.
??amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra ? aztán
elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött
hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát, és
végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit??
(Könyvvizsgálók blog).