Hubay Miklós - kismonográfia Circumdederunt me Ez volt a legnagyobb
megpróbáltatás: a kézirataival összezárkózó író társtalansága, egyedül vállalt
félelmetes felelőssége. Ez az, ami egy életen át igénybevett. Ez az, amibe bele
lehetett volna már az első pillanattól dögleni. A kézirat sunyi türelemmel
hagyja magát alakítani. Szinte kínálkozik: törölj! korrigálj! dobd el az
egészet! Mindig legyen úgy, ahogy az író akarja. De hisz az író maga is egy
nehezen tisztázható nagy köteg impulzus, feltett szándék, lüktető ambíció,
lehazudott ösztön... És hozzá az emlék-asszociációk megállíthatatlan áradása.
Honnan tudhatná hát bolond feje, hogy mit is akarjon ebben a nagy embarras de
richesse-ben? S némelyiknek még súgnak is. Egy Hang. Ezt írd! Ki bírja elviselni
azt az írói szabadságot, amely minden egyes leírt szó előtt a papír fehérségében
nyílik előttünk? Nekivágni megint egy végtelen hómezőnek? A legtöbb író kissé
összehunyorítja a szemét írás közben. Túl sok a fény. (Részlet a Végtelen
napjaim című naplóból)