Csalog kedves műfaja a személyes hitelű dokumentumportré - kétkötetnyi novellát
nem számítva valamennyi írása ebben a műfajban fogant. Egy cigányokat bemutató
portrésorozat (Kilenc cigány) és egy nagylélegzetű parasztportré (Parasztregény)
után legutóbb gyári munkásságunk világába vezette az olvasót egy arcképcsokorral
(A tengert akartam látni - négy munkásportré). Ezúttal a jelenünkbe torkolló
közelmúlt felé fordul érdeklődése. Olyan modelleket választ, akiket a
felszabadulás után megindult politikai átalakulás állított a magyar történelem
színpadára, proletársorból jött egyszerű embereket, akikre az 50-es évek
ellentmondásos korszakában kiemelt szerepet osztott a politika - hogy később
elejtse, ismét a perifériára seperje őket. Szolgálat, siker, majd a mellőzöttség
keserűsége, de ezen is átvilágít a hűség az eszméhez - ez a visszatérő képlete
ezeknek az életutaknak. A látásmód, a történet megélése, értelmezése persze
mindig egyedien szubjektív. Néhol tárgyi tévedésektől sem mentes, a mellőzöttség
érzetéből fakadóan jelenünkkel szemben nemegyszer már támadóan kritikus - de
ezek a színek is az arcképek személyes hitelét árnyalják, mélyítik. Műfajom
kétségtelen nehézsége - mondja az író -, hogy ebben az alázatos íródeákszerepben
nemigen van módon szubjektivitásukat, olykor tévedéseiket korrigálni. Én hiába
tudom, hogy a Mester utca nem az Üllői útból nyílik, hanem párhuzamos vele - nem
vitatkozhatom, és nem kotnyeleskedhetek bele a modelljeim arcmásába, hiszen
ezzel már az egyedi hitelességet csorbítanám. Tévedéseik is ráluk szólnak, őket
jellemzik. De nem is hiszem, hogy az ilyesféle javítgatás lenne a dolgom. A
magam - nyilván ugyancsak szubjektív - tudását helyezzem az övék helyére? Én
reprodukálni akarom őket, emberi valójukban, hogy fogható közelbe hozzam ezeket
az embereket. És azt a kort. A kép helyes értése, kritikus olvasata legyen a
felnőtt olvasó dolga.