Az ember őskorával foglalkozó tudósok között közmegegyezés volt: a kutyát a
férfi nevelte ki elárvult farkas-, esetleg sakálkölykökből. Ma már tudják, hogy
ez nem egészen így volt. Az elpusztított szülőjű kölyköknek tejre volt
szükségük. Csakhogy akkor még nem volt az ember barlangja vagy lombsátra körül
se tehén, se juh, még kecske sem. Csak anyatej létezett. Őskismamák emelték
mellükhöz az apró farkaskölyköket: az erdőbe került kisgyereket szoptató farkas
meséje, lett légyen szó A dzsungel könyvének főszereplőjéről, Maugliról vagy a
hatalmas római birodalom magjának alapítóiról, Romulusról és Rémusról, fordítva
igaz. S hogy miért történt ez így? Mert ilyenek a nők. Már ha lehet tudni, hogy
milyenek. Titkaik egyike az, hogy egyik ilyen, a másik olyan. Sőt ugyanazok a
nők lehetnek egészen mások is, attól függően, hogy aggódó anya vagy lázadó tini,
meny vagy anyós, szívtipró démon vagy kemény rámenedzser szerepét osztja ki
rájuk éppen a sors. Különösen a huszonegyedik század nyugati kultúrájában.
Mindent tudnak, amit a férfiak, ráadásul egy kicsit jobban is csinálják, a
mindenütt létező előítéletek miatt. Szóval míg mi, emberi hímek tudvalevőleg nem
tudunk gyereket szülni, a nők mindent tudnak, amit a férfiak. Az orvostudomány
is segít nekik. Lassan már nincs is ránk szükség. A természet ismeri a férfi
nélküli fajfenntartás módját... De van egy óriási szerencsénk: valamiért
szeretnek minket. Férjként, haverként, pasiként, nőként, fiúgyerekként vagy az
élet egyéb szerepeiben. Pedig gyakran rossz kutyák vagyunk. Ám igazából
emberről, családról, szeretetről, szerelemről, szóval életről szól az asszonyi
bölcsesség. És érdemes figyelni a nők gondolataira: nemcsak a többi nőnek, hanem
minden férfinak, aki tudni szeretné, milyenek a nők. Nemcsak bőrük felületén,
nemcsak arcukon a smink alatt, még csak nem is szívükben, hanem homlokuk mögött,
a gondolataikban. Az utóbbiakból ez az első válogatás nehéz és szép
anyanyelvünkön.