Kállay Miklós (Nyíregyháza, 1887?New York, 1967) egykori magyar miniszterelnök
?személyes számadása? hazánk újabb kori történetének különösen súlyos két
esztendejéről szól. A volt szabolcsi főispánt, az Országos Öntözésügyi Hivatal
elnökét, aki addig soha nem foglalkozott ?nagypolitikával?, Horthy Miklós 1942
elején jelölte ki a kormány élére, amikor még töretlen volt Németország támadó
ereje. A szerencsétlenül háborúba sodort ország kettős félelem szorításában élt:
rettegett a náci német megszállástól, amely nemcsak nemzeti függetlenségétől
fosztotta volna meg, hanem ezrek és ezrek életébe is került volna (aminthogy
került is 1944. március 19-e után), és rettegett a bolsevizmustól, amely a
beözönlő orosz hadak nyomán óhatatlanul uralma alá hajtotta volna a magyarságot
(ami később szintén bekövetkezett). E kettős veszedelmet elkerülni, a magyarság
függetlenségét, az ország területi integritását megőrizni, s a háborúból az
országot kivonni: ez volt az a lehetetlenséggel határos, az adott körülmények
között már eleve kudarcra ítélt feladat, amire Kállay Miklós vállalkozott.
Próbálkozásait az országban is csak nagyon kevesen értették meg,
?hintapolitikának? csúfolták, béketapogatózásait a szövetségesek rendre
elutasították, a németek viszont állandóan követelték Horthytól miniszterelnöke
menesztését? Amikorra mutatkozott volna valami halvány remény a kibontakozásra,
bekövetkezett a katasztrófa: az ország megszállása. Kállaynak is menekülnie
kellett, nyolc hónapig a budapesti török követ rezidenciáján élt, a nyilas puccs
után elhurcolták és koncentrációs táborba zárták a németek. Ezzel megszűnt
számára a politikai cselekvés lehetősége. Soha többé nem térhetett haza.
Emigrációban halt meg az Egyesült Államokban.