A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap
az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött
ki a kripta üregéből. az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben
akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és
dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A
(...) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva
María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter,
tizenegy centiméter hosszú volt. Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott
rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta
egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg.
Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban
mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja,
hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett
kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő
szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet,
megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.