A vörösiszap katasztrófa személyes történetei Hogyan lehet feldolgozni az addigi
élet alapjainak teljes megrendülését? Minek az elvesztése a legfőbb veszteség?
Milyen szerepet játszanak a feldolgozási folyamatban az egyént magába foglaló
közösségek? Milyen típusú kapcsolatformák vészelik át az alig átvészelhetőt és
milyenek szűnnek meg? Hosszasan sorolhatnánk még azokat a kérdéseket, amelyek
felmerültek a 2010-es magyarországi vörösiszap-katasztrófa után azokban, akiket
közvetlenül érintett az iszapömlés. Az is megfigyelhető volt viszont - az idén
tíz éve történt katasztrófa után -, hogy az eset volumene, megrendítő volta és
pusztító ereje Devecserre és környékére vonta egész Magyarország figyelmét.
Sokan megmozdultak, hogy segítsenek. Hónapokig vezető hír volt minden, ami ott
történik. Ez volt hazánk eddigi legpusztítóbb ökológiai következményekkel járó
ipari katasztrófája. A fenti kérdések tehát nem csak az ott élőkben merültek
fel, hanem fontossá váltak - mondhatni - minden magyar embernek. A kötet célja,
hogy válaszokat adjon a kérdésekre. Szerzője szociológus, a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének adjunktusa. Az iszapömlés után azzal
a céllal készített két időpontban interjúkat a közvetlenül károsult
devecseriekkel, hogy beszéljék el az elbeszélhetetlent, hogy azon keresztül
megérthessük, mit veszítettek, mit jelent számukra a múlt a jelen és a jövő, s
elsősorban a jövőre fókuszálva: hol találták meg azt a kapaszkodót, ami segített
nekik a katasztrófán túllátni.