Homo Creativus Az ember élete során számos egzisztenciális kérdéssel szembesül:
az értelem, a végesség, a szabadság, a hitelesség kérdéseivel. Ezekre előbb vagy
utóbb valamiféle ?választ? kell adnia, amely válaszok eltérő színvonalúak
lehetnek. Egy képzeletbeli kontinuum egyik végpontján találhatók a problémás,
regresszív, inautentikus válaszok, amelyek adott esetben akár betegség formáját
is ölthetik, míg a másik végponton találhatók az ?egészséges?, kreatív vagy
autentikus válaszok. Természetesen a kontinuumon számos ?átmeneti? változat is
megjelenik, de megfigyelhető egyfajta ?mozgás? is a két szélsőség közt. (A
?hanyatló? mozgás egyik példája lehet Csáth Géza, akinek az ?esetével? a könyv
egyik fejezete foglalkozik részletesen.) A kreatív válaszok bizonyos körülmények
közt nem véletlenszerűen, random módon fordulnak elő egyes emberek életében,
hanem összefüggő egészet alkotva egyfajta ?kreatív én? kialakulását
eredményezik. A kreatív én azonban nem csak azt jelenti, hogy a kreatív ember, a
művész, a tudós identitása az alkotói lét köré szerveződik, hanem azt is, hogy
az alkotó tevékenység elválaszthatatlanul összefonódik ennek az énnek a
megteremtésével és fenntartásával; önmagunk, mások és a világ egyidejű, egymást
átható megismeréséről van szó tehát. Hogy a kreativitás több, mint amit például
a klasszikus pszichoanalízis tulajdonított neki (vágyak szublimációja, magas
színvonalú elhárítás vagy ?öngyógyítás?), arra Freud egyik legközelebbi
tanítványa, az egzisztenciális megközelítés egyik megalapítója, Otto Rank
mutatott rá először, amikor így fogalmazott: ?A kreativitás ugyanúgy ott van a
művészi produkció gyökereinél, mint az élet megtapasztalásánál.?