Történelem és politika: történelempolitika Könyvünk esettanulmányok egymást
követő során át mutatja be és igazolja az előzőekben kifejtett tétel igazát.
Fontos, hogy hangsúlyozzuk: a politika nem csak ott és akkor fejti ki üdvös vagy
épp káros hatását a történeti gondolkodásra, közvetlenül a tudományos
történetírásra, ahol és amikor a politika (az állam, a politikai elit) akár
korlátozás, diszkrimináció (cenzúra), akár a történetírói programok előírása és
a végrehajtásuk megkövetelésének formájában, durva módon beleavatkozik annak
?magánéletébe?. Ez így többnyire a diktatúrákban fordul elő, bennük válik
szokványos gyakorlattá, és erre aggatják rá azután az állami történelempolitika
elnevezést. Ott és akkor fajul el a tudományirányításnak ez a gyakorlata, ahol a
történelemnek különösen nagy, mondhatni stratégiai szerepet tulajdonít a
politikai elit hatalma eszmei legitimálásában. Ebben az esetben a múlt politikai
felhasználása, a történelem politikai célokból történő napi instrumentalizálása
különösen feltűnő és abszurd módon zajlik; így szinte mindenki, aki valaha már
átélte azt a múltat, amelyről a politikailag kézben tartott történetírás
megnyilatkozik, vagy aki másfajta történeti tudattal felvértezve találkozik
ezzel a történelemképpel, ?át is lát? a történelmi hazugság szitáján. A
nyilvánvalóan hazug (annak minősíthető) történeti propaganda hiteltelensége
egyaránt következhet a korábbi iskolázottság élettényéből (az akkor elsajátított
történelmi tudatból) vagy a kollektív emlékezetből (benne a családi
emlékezettel), melynek ?tapasztalati igazságai? szöges ellentétben állnak az új
és leplezetlenül ideologikus történeti elbeszéléssel. Már ez önmagában
indokolja, hogy külön is megvizsgáljuk a személyes és a közösségi emlékezet
jelenségét, amiről könyvünk első fejezete is szól: ebben olyan tudati
szerkezetre lelhetünk rá, amely olykor ellenanyagként képes hatni a történelem
hivatalosan sugalmazott felfogásával szemben, időnként azonban a történelem
hivatalosan propagált fogalmának felel meg, lévén, hogy messzemenően egybevág az
azokban nagy hévvel sugalmazott értékekkel és gondolati prioritásokkal. Az előző
eset legkézenfekvőbb példája a kommunista történelempolitika, amely annak
ellenére sem volt képes átgyúrni a kelet-európai szatelitországok népeinek
történeti öntudatát, hogy gyakorlatilag mindenhatónak számított a tudatformálás
rendelkezésre álló intézményi rendjében. A másik esetre pedig napjaink populista
politikai rezsimjeinek a nem kevésbé erőszakos történelempolitikája szolgál
szemléltető példával. Itt az a szembeszökő, hogy az a tudományos értelemben
hamis, mert igazolhatatlan történeti felfogás és történetkép, amelyet az állami
történelempolitika felkarol és terjeszt, milyen széles társadalmi körben élvez
elfogadottságot és helybenhagyást. Ennek legfőbb oka, hogy ez utóbbi
történelempolitika mondanivalója messzemenően ki tudja elégíteni a történelmi
mítoszok iránt rendszerint széles körben megnyilvánuló közösségi igényeket. Ez a
kérdés szintén terítékre kerül majd könyvünk több fejezetében is.