Hogy mi is a szerelem, arról sokan, sok mindent gondoltak az idők során - és
amit ma gondolunk róla, annak vajmi kevés köze van ahhoz, amit a reneszánsz kori
filozófia gondolt. Tanúság erre ez a kis könyvecske, amelyben Marsilio Ficino,
az itáliai quattrocento Platónt újjáélesztő vezéralakja foglalatát adja az
újplatonikus szerelemértelmezésnek. Kommentárjából azonban nemcsak egy számunkra
már különösnek tetsző, ám máig ható szerelemfilozófia körvonalai bontakoznak ki,
hanem egy hierarchikusan tagolt, rendezett egészet alkotó világ képe is. A
ficinói szerelem éppen az a vonzás, ami e jól rendezett világegész tagjait
egymáshoz fűzi, legyen szó akár a mágnes és a vas közötti vonzerőről, akár az
embernek egy szép dolog, egy másik ember vagy - és legfőképp - Isten iránti
vonzalmáról. Ahogy Ficino írja, máig érvényes tanulsággal: Ennek a világnak a
részei mind egyazon élőlény tagjai, mindannyian egyetlen teremtőtől függvén, az
egyetlen természet közössége révén kölcsönösen összefüggenek. Ezért, ahogy
bennünk az agy, a tüdő, a szív, a máj és a többi szervek kölcsönösen elvonnak és
továbbadnak valamit egymás között, s segítik egymást, ha pedig valamelyikük
megsérül, mindegyikük vele szenved, úgy e hatalmas élőlény tagjai is, azaz a
világ valamennyi teste is össze van kötve, s egymás között továbbadják és
átveszik természetüket. A közös rokonságból születik a közös szerelem, a
szerelemből a közös vonzódás. Ez a vonzás pedig igazi mágia. Kötetünk az
Arcticus Kiadó legendás könyvsorozatában 2001-ben megjelent könyv második,
bővített kiadása.