Táj és lélek, anyag és szellem aligha talált egymásra oly szerencsésen emberi
alkotásban, mint a monumentális faépítészetben Erdély különböző vidékein. A
dombhajlatokban, völgyekben meghúzódó favak fölött fatemplom tornya szökik a
magasba, máshol harangláb strázsál a cinteremben - még elég sokfele. De ezek a
falvak valahogy félrehúzódtak a forgalmas műutak, csattogó vasúti pályák mellől:
ahol az elmúlt ötven, száz esztendőben tehetősebb lett a vidék, e
faépítményeknek szinte teljesen nyomuk veszett. A városokból sokkal régebben
eltünedeztek, nagy részük talán már a középkor vége felé. Megkésett fakorszak
maradványai...? Lehet. Hívatlanul és fejlődéslogikákkal perelve követik
évszázadokon át az ugyancsak virágzó építészeti kőkorszakot. Hiszen Erdélyben
legtöbb fele, ahol fatemplom épült, a kő épp olyan könnyű helyen állt, mint
toronyváznak a tölgy, héjazatnak a fenyő. Talán még a költség s a fáradság sem
különbözött volna sokban - a kőfejtés s a gerendafaragás egyaránt ínszaggató...
A kőművesség pedig itt épp annyira elterjedt foglalkozás volt már a korai
századokban, mint a különböző faragómesterségek.