Szerző: Szitár Katalin Gondolat Kiadó, 2014 A könyv tanulmányai egy sajátos
paradoxon révén kívánják megvilágítani a költői szövegek olvasásának kérdését.
Költészet ugyanis nem csak a nyelv bőségéből keletkezik. Az ellenkező állapot ?
a nyelv jelállományában érzékelt hiány ? is legalább ekkora ösztönző hatást fejt
ki. A nyelvi hiányt pedig a megértés hiánya állítja elő, mivel utóbbinak
organonja a nyelv. A könyvben foglalt tanulmányok közös előfeltevése az, hogy az
irodalmi műalkotás kérdései a nyelvbe foglalható megértés határain fogalmazódnak
meg. Kosztolányi így írt erről a jelenségről: ?Mit fecseg az, aki érti az
életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint
tettel, megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester,
megértesse.)? Tapasztalatunk világát általában gazdagabbnak ismerjük el, mint
nyelvünkét. Az irodalomban azonban ez a rangsor megfordul: a nyelv ? úgy is,
mint egyedi újítás, de úgy is, mint hagyomány ? megelőzi, megvilágítja a
tapasztalatot, amennyiben nemcsak már tudott értelmet közöl, hanem értelmet tár
fel. Gyakorta használt kifejezéseinkre lefordítva: nem informál, mégis hatalmas
innovatív erővel bír, mert gondolkodásunkat és beszédünket újítja meg.
Különösen, ha azok hiányainak megjelölése kerül központba. A 20. század eleji
magyar szerzők különös érzékenységet árultak el a hiány e sajátos produktivitása
iránt: Babits Mihály regényének kifejezetten a nyelvvesztés a témája,
Kosztolányi Esti Kornél-történeteiben a ?semmi? szóval jelöli meg a létezésben
érzékelt hiányokat, Krúdy Szindbád-történetei pedig az emlékezetben mindig jelen
lévő felejtést tematizálják. A megértés hiátusai ? ezeket nevezzük
hiány-jeleknek ? az irodalomban ? mindig többletet eredményeznek, az írást és az
olvasást tekintve egyaránt. Jelentésteremtő energiákat szabadítanak fel ugyanis,
arra késztetnek, hogy nyelvvé formáljuk, a hiányt jelentéssé, a tudást
megértéssé alakítsuk át. A kötet adatai: Kötés: kartonált Megjelenés éve: 2014
Terjedelem: 88 oldal