Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János
apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet
végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések könyvét. És Tiszapalkonya? Hőerőmű,
dübörgő turbinák, barakk, emeletes ágyak, vaskályha, verejtékszag. A
bé-listázott Hamvas Béla segédmunkás-raktáros munkakörben eltöltött éveinek
?második korszaka?, száműzetésének leghosszabb periódusa, 1954-től 1962-ig.
Hamvas az exilium valódi természetével már 1948 óta tisztában volt. Az ötvenes
évek elején írt naplótöredékeinek az ószövetségi Szarepta címet adta, mert Jahve
így szólt a menekülő Illés prófétához: Menj Szareptába, és ott rejtőzz el.
Hamvas először Szentendre határában keresett menedéket. Ekkor mint kertész és
földműves. Mikor a hatóságok szemében e magának választott szerep tarthatatlanná
vált, 1951-től ingázó munkásként az inotai hőerőműnél helyezkedhetett el,
raktáros besorolással. Az ember megrendülten ismeri fel, hogy e diktatórikus
világ komor színfalai között, a lélekszorító elhallgattatás ellenére olyan mű
születik itt, amely az európai esszéirodalom csúcspontja. A felsőfok általában
tilos, de ezúttal helyénvaló. Minden alkotó embernek ki kellene próbálnia élete
során legalább egyszer, hogy mit jelent az: hajnalban kelni, 8-10 óra
?szellemsorvasztó? munkát végezni, tömegszálláson lakni, és e mindennapos teher
súlyát hordozva a művét megalkotni. Mégis. A gyárkémények füstje, a csajkában
kapott hitvány ebéd, a hosszú sötét barakkfolyosó, a szénpor és hamulepte
növényzet, az árokpart poshadt vize, de legfőképpen az ötvenes évek mindent
elárasztó, fojtó politikai atmoszférája az esszékötetben csupán sajátos
madártávlatból jelenik meg. (Ahogy az 1944-ben befejezett Scientia Sacrában sem
érezzük a második világháború tankjainak dübörgését és a szőnyegbombázásokat).
Hamvas bár benne él, mégis fölötte áll, derűje, humora magasából lát rá e
groteszk színjátékra. Mint mondja, a korrumpált világ őrjöngése egyetlen
pillanatra se tévesszen meg senkit. Aki tud a hiteles létről, a nem
korrumpálható valóságról, a tragikomédia legsötétebb fordulatán is csak
mosolyog. ?Szent skizofrénia? ez, amelyben a historikus idő és a belső történés
időfölöttisége szétválik egymástól. Örök emberi tartalmak foglalkoztatják
mindenkor, és a történelem korszakainak diabolikus tébolyait már csak a
szentkönyvek mérlegén hajlandó megmérni. A Patmosz születése idején még csak
kéthetenként, szombaton utazhatott Pestre. Első útja mindig a könyvtárba
vezetett. Egy tucat könyvet kölcsönzött, a másik tucatot visszaadta. Nem mintha
a könyvekből tanult volna látni. Saját magának állított követelménye az
egyetemes tájékozódás (univerzális orientáció) igénye. Volt azonban egy másik ?
legalább ilyen fontos ? önmaga számára szabott mércéje: a hiteles, áttetsző élet
(a transzparens egzisztencia) megvalósítása. Ehhez pedig Tiszapalkonya maga az
eszményi háttér. Ez a géppuskatornyoktól körülvett kis ?Gulág?, mindennapos
vizsgahelyzetet jelentett. Négyezer ember ? köztörvényestől, és
katonaszökevénytől kezdve a politikai átnevelésre ítélt elitig ? gumicsizmában
lapátolta a szenet és szerelte a távvezetékek vasbeton-oszlopait. Ebben a
háttérben születtek meg a kötet kristálymondatai: ?Nem igazságot vár, hanem igaz
életet, nem azt, hogy igazat mondjon, hanem, hogy igaz legyen.? Vagy:
?Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.? A
szenvedésben és megaláztatásban kiégetett élet: ez a transzparens egzisztencia
megvalósításának ?tízezer útjából? az egyik legradikálisabb. Nehéz?
Visszatekintve inkább könnyű. És hány írástudó mondhatja el önmagáról, hogy
minden szavát életgyakorlatával ellenőrizte? Kevés mű él túl fél évszázadot.
Hamvas Béla azt írja: a ?kis örökkévalóság? ideje a szerző halálától számított
legfeljebb ötven év. Mint az elsárgult fényképekből, ötven év után a legtöbb
műalkotásból csak egy sajátosan naiv, ma már érdektelen világ levegője árad.
Művészet, irodalom, tudományos értekezés, filozófia? Mi maradt az 50-es, 60-as
évek nagy szellemi izgalmaiból? Hol vannak az ünnepelt szerzők és művek? Ami a
Patmoszban fontos, olyan friss, mintha ma reggel vetették volna papírra. Van-e
aktuálisabb, mint a Direkt morál és a rossz lelkiismeret, vagy a Németség, a
Korszenvedélyek utólagos igazolása, vagy a Függelék a középszerűségről?
Elavulhat-e Az életmű, a Metapoiézisz vagy az Interview érvénye? Közelebb
vagyunk-e az alapálláshoz ? a spirituális hagyomány által megtisztított és
fölemelt életrendhez ?, a ?lét eredeti szövegének megfejtéséhez? ma, mint ötven
éve? A Patmosz alkotója saját oeuvre-jéről is elmondhatná: ?A nagy művek között
korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van.
Minden nagy mű kortársam.? (Az életmű, 187. o.) Dúl Antal