A Nyugat alkonya I-II. Oswald Spengler közvetlenül az első világháború után adta
ki monumentális történetfilozófiai művét, melynek jelentősége Herder, Burckhardt
és Lamprecht munkáihoz mérhető, s mely döntően befolyásolta a század derekának
gondolkodástörténetét. Spengler, aki az említetteken kívül Goethe és Nietzsche
eszmei örökösének is tekinthető, a magyar szellemi életre is megkülönböztetett
hatást gyakorolt; ékes bizonyítéka ennek például Szerb Antal
világirodalom-története, melyben lépten-nyomon találkozunk a nevével. A
filozófus a világtörténelmet a szellemtörténet jegyében fogja fel, s a keletkező
és elhaló kultúrkörök egymásutánjának tekinti. Úgy véli, hogy a történelmet az
átélő intuíció segítségével ismerhetjük meg. A haladás fogalmát kiiktatja a
históriai vizsgálódás területéről, s - akárcsak Bergson vagy Teilhard de Chardin
- a tömegkultúrát, az uniformizálódást ostorozza. Hogy Spengler
történetfilozófiája ma mennyire elfogadható, ezen vitatkozzanak a
történettudósok - szögezhetjük le Szerb Antallal, aki így folytatja: Az
irodalomtörténet számára Spengler nagyságához nem fér kétség. Nemcsak stílusának
gyönyörű világosságáért (őt igazán nem lehet -ködös- németnek mondani!), nemcsak
történetmegvilágító nagyszerű ötleteiért, hanem elsősorban azért is művészi
érték, mert a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű
épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb
művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe.