Az 1928-tól 1931-ig Belső-Mongóliában és Észak-Mandzsóriában eltöltött három év
közül egynek, a másodiknak a történetét beszélem el ebben az útleírásban, azét
az évét, amelyet Belső-Mongólia lámakolostoraiban töltöttem el. Nem
vadászkalandok után vágytam, s nem is egzotikus élmények vonzottak erre az útra,
hanem szigorúan tudományos problémák. Egyetlen szolgával utaztam Mongóliában,
valósággal vándoroltam, kolostorról kolostorra, mindenütt együtt éltem a
kolostorok népével. Olyasvalamit láttam, amit nagy expedíciók nem láthatnak:
zavartalan, mindennapi életüket. Tanúja voltam bajuknak, örömüknek, s láttam a
szürke hétköznapok egyhangúsága mögött egy vallás pusztulását és egy valamikor
féktelen, erős nép sorvadását. Erről fogok beszélni. Mielőtt azonban
belekezdenék utazásom elbeszélésébe, röviden be kell számolnom az első
Kelet-Ázsiában töltött esztendő megdöbbentő élményeiről, mert e nélkül
érthetetlen volna sok minden. Azt akarom elmondani, amit láttam és hallottam,
nagyítás és lekicsinylés nélkül.