A nyolcadik kontinens - Élet a lombkoronában A legjobb könyv, amit mostanában
olvastam? Meg Lowman Nyolcadik kontinense. A szerző kiváló biológus és
környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát
mutatja be. Jane Goodall a HVG-nek Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold
felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk
valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai
határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket. Az ausztráliai
esőerdőket kutató egyetemistaként Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk
legfőbb oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő közelségből
tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem hagyta annyiban: összeállított egy
mászókészletet, amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez negyven éve
történt, és Lowman azóta sem jött le a fáról. A világ legjelentősebb
lombkorona-kutatójaként, akit a lombkorona Einsteinjének is neveznek, ma is
folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ első lombkoronasétánya.
Az 1980-as évek előtt az erdészek - meglehetősen képzeletszegény módon -
tudomást sem vettek a gondjaikra bízott élőlények kilencvenöt százalékáról.
Szinte senki sem fordított figyelmet a fák lombozatára. Aztán 1978-ban egy
fiatal botanikus, aki azóta rajongott a zöld óriásokért meg a levelekért, amióta
csak az eszét tudta, Ausztráliába érkezett, miután ösztöndíjat nyert a trópusi
erdők tanulmányozására. Minthogy ez a bizonyos újonc a mérsékelt égövből jött,
szinte semmit sem tudott a trópusi erdőkről. Amikor először látogatott el az
ausztrál esőerdőkbe, felnézett a szédítően magas fákra, amelyeknél
hatalmasabbakat még soha életében nem látott, és így kiáltott fel magában:
Uramatyám, de hát ennek nem is látom a tetejét! Ez az álmélkodó botanikus én
voltam. Egy félénk kislány története, aki szeretett a szabadban játszani, majd
később, tudósként, elénk tárta a lombkoronákban nyüzsgő csodálatos életet. -
Temple Grandin