Lélekpiruett Intenzív érzés a sors kezének taszítása. Az ember évekig ellenáll,
de hiába. Mentségünkre legyen, hogy többnyire egy szavát sem értjük
sugallatainknak, ami talán jobb is, mert amikor érteni kezdjük, szembe kerülünk
az árral, és bár az értelem nagy erény, ilyenkor nincs károsabb az
észszerűségnél. Egy csütörtök reggel, háromnegyed kilenckor a nemzetközi
gyorsvonaton találtam magam, mindössze néhány lyukas garassal a zsebemben, hogy
szerencsét próbáljak Franciaországban. Drága anyanyelvemet országom tenyerébe
zártam, és szerelmesen megígértem, hogy visszajövök érte. Talán lett volna min
aggódnom. Ám mégis, addigra már jó egy évtizede hagytam magam, hadd vigyen az
élet saját nagybetűinek olvadékától felduzzadt, zavaros árja, és ez szép
reményeimmel együtt a racionalitásba vetett hitemet is elmosta. Az idő pedig
mintha megállt volna a tél és a tavasz között. Világossá vált, hogy vagy
kievickélek a partra, vagy ragacsos búskomorságom úgy ölel végül körül, mint
apró szárnyast a harmatfű levele.