Hecc Egy reggel, tanítás előtt egy embertelennek, közönségesnek és szadistának
mutatkozó iskolaigazgató azzal adja a világ és önmaga tudtára belső
meghasonlottságát, hogy a még üres osztályteremben női nemi szervet szimbolizáló
rombuszt rajzol a táblára. Némi habozás után egyenlőségjelet biggyeszt mellé, és
az egyenlet másik oldalára odaírja: igazgató. Az iskola felbolydul,
vizsgálóbizottság alakul, mindenki a tettest keresi. Ahogy ilyenkor lenni
szokott, az események elszabadulnak, a környezetét és a világot heccelő direktor
nem ura többé a történéseknek és saját sorsának sem. Az isteni helyzetteremtő
pozícióból sodródás lesz, és a történet öntörvényű, ördögi szabályai szerint az
egyre inkább emberi arcát mutató igazgatót maguk alá temetik az immár
irányíthatatlan események. Kundera magyar olvasói számára nem ismeretlen a
drámai történéseknek ez a menete. Elég a Tréfá-ra vagy a Nevetséges szerelmek
elbeszéléseire gondolni. A józan ész szemszögéből nézve értelmetlenül kreált
konfliktus nyomán kibontakozó, számtalan fordulatot tartalmazó cselekmény a maga
pőreségében mutatja meg, mit jelent az, amikor egyszerre csak kiderül, hogy az
olyan emberi viszonyoknak, mint a hatalom, a szerelem, a szolidaritás, semmi
közük a fennen hirdetett valós vagy vélt értékekhez. De még a szavakhoz sem.
Ebben a feje tetejére állított, torz világban minden érték és érzés a visszájára
fordul, és a drámai hős minden későbbi igyekezete dacára óhatatlanul belebukik
teremtő játékába.