Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát! Egészen rendhagyó Lovas Sz. Judit
pályakezdése. És épp ilyen rendhagyó, sőt zavarba ejtő a verseiből áradó különös
szépség és energia. Annyi más metafizikus költőhöz hasonlóan Lovas Sz. Judit is
párkapcsolati dilemmákon keresztül beszél az ember egzisztenciális
számkivetettségéről. Az én és a te mögött mindig felsejlik az ő - még ha ez az ő
egy fehér folt, egy nem létező kapaszkodó is. A versekben a költői én helyzete
egészen zavarba ejtő. Lovas Sz. Judit radikálisan szakít a hagyományos költői
szerepmintákkal, az ő beszélője nem hősökkel vagy tragikus vesztesekkel
azonosul, hanem a mindenkori becsapottakkal, megalázottakkal, hallgatásra ítélt
szolgákkal. Nem azonosul, hanem azonos. Ő nem Romulus, hanem Remus. Nem hős,
hanem imposztor. Nem gazda, hanem vadászkutya. A póráz általában bosszantó, /
mert csak beleakad az ember, / akkor is, ha megszökni nem akar. A némaságra
ítélt élet - könyvespolcomon úgy hányódik a szájpecek, mint másén a mobiltöltő -
fényében roppant megrendítőek azok a vallomások, melyekben arról vall, amiről
nem vallhat sosem. Lovas Sz. Judit elképesztő bölcseleti anyagot mozgat a
verseiben. Az intertextuális utalásháló és a kötet minden sorát átjáró
könyörtelenség kontrasztja zavarba is hozza a befogadót. Az Apám
háromszázezerért csinált ketrecet szonettfolyam viszont másként iszonyatos. Itt
a maga pőreségében jelenik meg a társadalmi kiszolgáltatottság, ámbár a gonosz
apa figurája és a fiú szenvedése itt is túlmutat a konkrét élethelyzeten. Bánki
Éva