Falaink Csöpp... csöpp... csöpp... Tőmondatok. Csepegnek belém, mint az infúzió.
Lassan, minden porcikámat, gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia
párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást. Szavak nélkül. Monológok dialógja.
A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor elhiszem, el tudom, el
akarom hinni, hogy most már jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás.
Felismerés. Döntés. És a szavak is előtörnek... (Für Anikó) Légrádi Gergely
könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság
érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája. (Radnóti Zsuzsa) Idézet a
kötetből:Muszáj, muszáj. Ezt hajtogatta. Nem értem, miért muszáj. Nem értem,
miért kellett elmenni. Most sem értem. Biztos, most is muszáj. Utálom azt, hogy
muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit.
Akarják, de nincs igazuk és nem kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj. Dögöljön
meg minden muszáj.