Vérbő humorú, magával ragadó regényt tart kezében az olvasó. Ízig-vérig emberi
és magyar történet a sosemvolt Kisasszonyok völgyének hétköznapiságukban is
különc, civakodó, félnótás, mégis szerethető lakóiról. Hazugságaik, vágyaik és
gyávaságuk foglyai, miközben elpusztíthatatlan túlélő ösztönnel vészelik át a
történelem viharait. Történetünk 1944 és 1956 között játszódik, de a jelenkor
olvasói is felismerhetik magukat benne. A völgy fiatal lakói (többnyire nők)
mániákusan füstölnek. El akarják hitetni a fenti világgal, hogy falujuk nem egy
emberlakta település, hanem egy izzó vulkán. Ezzel szeretnék távol tartani a
betolakodókat. Anyagilag és lelkileg is belenyomorodnak az álcázásba, mégsem
hagyják abba a rögeszmés füstölést. Amikor már minden fát és bútort tűzre
vetettek, személyes emléktárgyaikat, lényegében önmagukat is feláldozzák az
eszme oltárán. A Kisasszonyok völgye a céltalanul tébláboló, vágyakozó,
önsorsrontó nőkről szól. Olyan férfiakra várnak, akik talán el sem jönnek. De az
is lehet, hogy reménybeli férjeik ott élnek a környezetükben, csak ők illúziókat
kergetnek, nem pedig konkrét társakat keresnek maguknak. Radosza Sándor, ahogy
olvashattuk a Dúlt hitek katedrálisa című regényében is, mosolyogni valóan
derűsre tudja festeni a félelmekkel teli való világot.