Az olaszoknak van egy nagy költőjük: Dante Alighieri. (szül. 1265.) De nemcsak
az olaszoké ő, hanem az egész világé, akire büszke az egész világ, mert hosszú
évszázadok alatt is csak ritkán születik ilyen nagy ember, ilyen ragyogó
nyelvvel s majdnem hihetetlen képzelő erővel megáldott szellemóriás, mint ő
volt. Ez a költő, mélységes keresztény hitétől lelkesítve gyönyörű hármas
énekben megénekelte az emberi lelkek sorsát a - halál után. A lelkek örök kínját
és fájdalmát a pokolban; a vezeklő vándorlást a tisztítóhelyen keresztül s a
boldogság soha el nem múló örömeit a mennyországban. Ennek a csodás tárgyú,
páratlanul megírt költeménynek címe: Divina commedia, Isteni színjáték. Valóban,
isteni színjáték, keverve fájdalommal és örömmel, könnyekkel és mosolyokkal, az
elkárhozottak örök kínokban gyötrődő alakjaival s az üdvözültek édes
boldogságával. Borzong is az ember, összeszorul a szíve, mikor olvassa az elsőt,
a poklot. Epedez és sóhajtozik, mikor a tisztuló lelkeket kíséri útjaikon.
Mosolyog és boldog, félig üdvözült már, ha az utolsó részt olvassa, melyben a
lelkek csillagról-csillagra szállva, a tisztaság és szentség fényével töltik be
a világmindenséget. A költő szerint a pokol lenn van a földben, a földnek
gyomrában. Folyton szűkülő körökben, mint valami óriás lépcső-fokokon nyúlik le
a kárhozat rettenetes helye egészen a föld középpontjáig, hol a bilincsbe vert
Sátán temeti folyton szörnyeteg-gyomrába a leggonoszabb lelkeket.